Raffaello Sanzio - egy derűs, nyugodt lélek (1)

Rafael vagy Raffaello 1483. április 6-án látta meg először az áldott napvilágot, az olasz reneszánsz tetőfokán, a Cinquecento korszakban.

A művész születési helye Urbino, „Olaszország zöld szíve”, szülei pedig Giovanni Santi és Magia di Battista Ciarla. A sors úgy döntött, hogy gyerekként árva maradjon, de anyagi és pénzügyi támaszra talál a nagybátyjában aki segít neki a dicsőség felé vezető úton. Művészi hajlamainak köszönhetően, 11 éves korában Pietro Perugino festő tanulójává válik, akinek később a legjobb tanítványa lesz.

Az 15oo-as évek elején Sienaba, Firenzébe, Perugiaba és Rómába utazik. Akkoriban Leonardo da Vinci és Michelangelo számítottak híresnek és nagyra becsülték őket művészetükért. Leonardo művészete nagy jelentéssel bír majd Raffaello számára. A finomság, amellyel a Madonnák és a Szentek képét formázta, lenyűgözte a fiatal művészt. Az idősebb mester festményeinek mélysége és kifinomultsága rezonált a belső természetével.

Azt mondják, hogy Raffaellót, a derűs, bűbájos lelket mindenki szerette aki ismerte, a bíborosok, a papok és a művelt emberek pedig csodálták őt.

Művészetének filozófiáját Platón műveiben találhatjuk meg, a „Párbeszédek”-et Marsilio Ficino fordította, a firenzei Akadémia egyik tagja, ahol főként a platóni filozófiát tanították. Más gondolkodók közül, itt találjuk Giovanni Pico della Mirandolat, Pietro Bembot, az akadémiát pedig támogatta a hatalmas Medici család is. Platón így beszélt írásaiban: „El nem mélyített életet értelmetlen élni”, egy lecke amit Raffaello próbált megtanulni rövid élete alatt, művei által pedig ugyanezt a dolgot próbálja nekünk átadni.

Ezen sorokban nem próbáljuk bemutatni időrendi sorrendben a mester munkáit, inkább megérteni próbáljuk az üzenetet amit alkotásában továbbít.

A bölcsesség útján a keresést „A lovag álma” című festménnyel kezdjük, amit 15o5-ben alkotott, és amelynek kompozíciós szerkezete a reneszánszra jellemző arányosság. Az előtérben a lovagot látjuk, aki a pajzsán alszik; a kompozíció középső tengelyét a fa adja, arányosságát pedig a két női személy. A nők jelképes tárgyakat tartanak kezeikben: a jobb oldali nőnek egy fehér virágja van, egyazon síkba helyezve a bal oldali nő könyvével; a virág az erény szimbóluma, a könyv elé téve ezt jelentheti: „az erényesség által fogod megkapni a bölcsességet”.

Ahhoz, hogy erényekre tegyünk szert, akaratra van szükségünk (vagyis a bal oldali alak kezében lévő kardra); így hát három fontos tényező szükséges tudatunk felébresztéséhez és fejlesztéséhez: bölcsesség, erények, akarat. A felébredés filozófiáját sok bölcs felelevenítette a legrégebbi időktől egészen a mi korszakunkig, így biztosan nem volt idegen Raffaello számára sem. Akik az álmoktól, illúzióktól elkápráztatva alusszák életüket, azoknak harcolniuk kell ébredésükért, hogy valódi életet éljenek.

Ó, ti porból teremtett emberek, ti akik prédául hagytátok magatokat a sötétségnek, az álomnak és Isten megtagadásának, ébredjetek most!

- ezek a nagy bölcs, Hermész Triszmegisztosz szavai.

Értjük hát, hogy ezen sorokban nem egy fizikai, külső ébredésről beszélünk, hanem tudatunk ébredéséről, úgy ahogyan a kortárs gnózis átadja Samael Aun Weor szavain keresztül:

Tudnunk kell, hogy az emberiség szunnyadó tudattal él. Az emberek álmodva dolgoznak. Az emberek álmodva járnak az utcákon. Az emberek álmodva élnek és álmodva halnak meg. Amikor arra a következtetésre jutunk, hogy mindenki álmodva él, megértjük a szükségét felébredésünknek. Szükségünk van tudatunk felébresztésére. Akarjuk tudatunk felébredését… az oka a mély álomnak, amelyben az emberiség él, a Káprázat. Az embereket az élet minden dolga elkápráztatja… Az elkápráztatott emberi lény nem emlékszik önmagára. Emlékeznünk kell önmagunkra pillanatról pillanatra…

Folytatjuk a következő művel:

„Szent Péter kiszabadítása a börtönből” - ezt a freskót 1513–1514 között festette a Vatikán palotájában, Rómában. A részlet a freskó központi részét ábrázolja, Szent Pétert mutatja a börtönben, mellette pedig egy angyal aki segíteni próbál neki.

Raffaello számára a szabadság egy finom szellő, amely felfrissíti a levegőt és a hajósok vitorláit dagasztja… nélkülözhetetlen volt.

De milyen szabadságról beszél Raffaello?

„A Szabadság szó elbűvölő, mindenkinek tetszik, mégsem értjük igazából, zavar veszi körül ezt a szót… hány gyilkosságot követtek el a nevében! Kétségkívül, a Szabadság kifejezés elkápráztatta a sokaságot; a hegyek és a völgyek, a folyók és tengerek vérrel pecsételődtek ezen bűvös szó varázsa alatt… sajnos minden, ekkora árral kapott függetlenség után, a rabság megmarad minden személy belsejében. A Szabadság olyan valami amit bensőnkben kell megtalálnunk. Senki sem tudja megtalálni önmagán kívül. Valójában senki nem tudná a Szabadságot megtapasztalni addig amíg a tudata be van zárva saját magába, magába az énjébe. Semmiképp nem tudjuk elpusztítani a rabság bilincseit anélkül, hogy ne értenénk meg előtte mindezt az „enyém” kérdését, mindazt ami az ént illeti.

Miben áll a rabszolgaság? Mi tart rabságban? Melyek az akadályok? Ez az amit fel kell fedeznünk…Addig amíg tudatunk, eszenciánk, az ami méltóságteljes és tiszteletreméltó a bensőnkben, továbbra is be van zárva az énünkbe, önmagunkba, a kívánságaimba és félelmeimbe, a vágyaimba és szenvedélyeimbe, aggályaimba és erőszakoskodásomba, pszichológiai hibáimba, mindaddig egy biztos börtönben fogunk tartózkodni. A Szabadság jelentését csak akkor lehet teljesen megérteni, amikor elpusztítjuk saját pszichológiai börtönünk láncait.”

Szent Péter kiszabadulása példa a belső szabadság keresésére, a nyugalom keresése az amit a reneszánsz festő közvetít.

„Az angyal aki Szent Péterhez közeledik és aki nem akarja, hogy Szent Péter a sötétség martalékául essék, ezt mondja neki: …szabadulj fel ezen láncok alól, amelyek e sötétségben tartanak bezárva!… és Péter felébredt, elszakította a láncokat és az angyal irányítása alatt az alvó őrök között lépkedett…”

Folytatva szép utazásunkat Raffaello művészetének felfedezésében, a csatatérre érkezünk, ahol a jó és a rossz közötti küzdelem jelenetei tárulkoznak elénk.

„Szent György küzdelme a sárkánnyal” egy számos festő által megközelített téma; a festményt szemügyre véve észrevesszük a három személyt a jelenet közepén – Szent György, a ló és a sárkány, a távoli síkban pedig egy imádkozó hercegnő.

Az összes személy közül csak egy tekint a néző felé, és ez a ló, akit az alkotó kissé emberszerűen ábrázol. A szemébe nézve azt az üzenetet adja át, hogy ugyanezt a viadalt kell véghezvinnünk bensőnkben, ezt a rettenetes küzdelmet kell végigharcolnunk, amit a szent példáz számunkra, ahhoz, hogy megkapjuk azt a gyönyörű dolgot amiről a fenti sorokban beszéltünk, vagyis… a Szabadságot.

Meg kell értenünk, hogy ez a félelmetes bestia amely bezárva tart minket, nem rajtunk kívül van, hanem bennünk található. Mindazon hibák, vétkek, Én-ek, pszichológiai aggregátumok, amelyeket a világ összes kultúrája tanulmányoz, ezt a jelképes sárkányt alkotják, amellyel Szent György viaskodik, hogy kiszabadítsa a hercegnőt, vagyis a lelkünket, a tudatunkat, azt a halhatatlan, isteni dolgot a bensőnkben.

A saját pszichológiánk kutatóivá kell átváltoznunk és az önmegfigyelés nagyszerű érzékével rájövünk, hogy mit kell eltávolítani, kijavítani vagy támogatni. Ha meg szeretnénk érteni a külső helyzeteket amelyekben részt veszünk, a szenvedéseket amiket igazságtalannak tartunk, jobban meg kell ismernünk magunkat.

Kik vagyunk?… Hiába van meg mindenünk ha rejtély vagyunk számunkra.

Ezen festményeket tekintve rájövünk, hogy Raffaello egy remek dologra tanít: derűsségre; megfigyelhetjük a békét, a fényt a harcosok arcán, habár a küzdelem durva.

Ezen elgondolkodva megértjük, hogy „csakis a tudatunk fénye, magunk felé fordítva - nem a szélekre, hanem teljesen, a középpontba - vethet véget az ellentéteknek, a pszichológiai ellentmondásoknak, és teremtheti meg bennünk az igazi belső egyensúlyt.

Tudatunk fénye igazi pszichológiai egyensúlyt ad nekünk, minden dolgot a helyére tesz, és ami azelőtt benső konfliktusba lépett velünk, a saját megfelelő helyén marad”.

Utazásunk fonalát követve eljutunk egy, a reneszánszban és máshol is ismert témához.

Ez a téma a „Szent Mihály küzdelme a sárkánnyal”, amely körülbelül ugyanabban az időszakban készült, mint a két, Szent Györgyöt jelképező festmény.

„Ahogyan Mihály legyőzte a Lázadó Angyalokat, példáját követve, mindegyikünknek le kell győznünk és meg kell semmisítenünk azon ördög-énjeinket avagy pszichikai aggregátumainkat, amelyek hibáinkat megtestesítik”.

„A sátán akit magunkban hordozunk, a titkos ellenség atomjaiból épül fel. A Sátánnak volt egy kezdete; a Sátánnak van egy vége. Meg kell semmisítenünk a Sátánt, hogy visszatérjünk belső Csillagunkhoz, amely mindig ránkmosolygott. Ez a valódi Végleges Felszabadulás. Csakis Énünket feloldva nyerjük el az Abszolút Felszabadulást…

Fel kell oldanunk az Ént. Csakis az Ént feloldva tűnik el a tudatlanság és a tévedés. Amikor az Én eltűnik, az egyetlen dolog ami bennünk marad az, amit Szeretetnek nevezünk. Amikor az Én feloldódik, megérkezik a valódi és jogos boldogság”.

A boldogság, a szabadság ikerhúga… véget vetve azon hóhér gaztetteinek aki önmagunkban tart fogva és nem hagyja, hogy az áldott csillagok fényének és az univerzum harmóniájának örüljünk… akkor hát megjelenik az az időtlen valami, az a valami ami túl van a testen, az érzelmeken és az elmén, az a valami ami teljesen ismeretlen az értelem számára és amelynek a neve: BOLDOGSÁG!

E műben, harcos személyként egy szent nő jelenik meg, akinek egy nagyon érdekes fegyvere van: egy finom madártoll. Az ikonográfiában ezt a jelképet Alexandriai Szent Katalin mellett találjuk. Ha megfigyeljük a szent nő arcát, úgy ahogy más arcokat is, más festményeken, azt vesszük észre, hogy mindegyikük oldalra, mintha egy más világba tekintene; egyesek azt mondanák, hogy álmodnak, de inkább egy derűs hozzáállásuk van, külvilági helyzetük nem rombolja le bensőjüket.

Lenyűgöz minket e harcoló mesterek nyugalma, derűssége és belső egyensúlya. Az ő hatalmuk derűsnek lenni és az ellenség fölé emelkedni. Mert a gyűlölet és a harag bestiáit, vagy akármilyen más bestiát, nem tudod ugyancsak a haraggal legyőzni, képtelenség lenne… a nyugalom és a belső béke a valódi fegyverek amelyekkel harcolnunk kellene.

Elengedhetetlenül szükséges, hogy őszintén megfigyeljük magunkat és megtudjuk kik vagyunk valójában.

Apránként, anélkül hogy feladnánk, kutassunk saját pszichológiánkban és fedezzük fel, hogy mi az ami fölösleges és mi az ami hiányzik.

Ne kövessük el azt a hibát, hogy mások hibái mögé rejtőzünk, vagy, hogy azt gondoljuk, ismerjük magunkat, aztán anyagi nyereségek hajtására induljunk. Az anyagi dolgok olyanok, mint az örökkévalóság fuvallata által szétszórt por…

Valóban szomorú lenne ha a körülöttünk lévők jobban ismernének minket mint mi önmagunkat…

Tovább a második részhez...

Kivonatok Nt.M. Samael Aun Weor műveiből.