Zsidók, muzulmánok és keresztények

„Óh Krisztusom, bárcsak felkarolhatnád a keresztényt, a zsidót és a muzulmánt, hogy mindegyikük hite Istenre irányuljon.”

Bölcs X. Alfonz

„Nincs ok, amely szentesíthetné a vallási háborúkat. Képtelenség másokat hitetlennek, eretneknek és pogánynak bélyegezni azon egyszerű oknál fogva, hogy nem a mi vallásunkhoz tartoznak.”

Samael Aun Weor

Évszázadok teltek már el amióta felborult az egyensúly ezen három kultúra között az olyan városokban, mint Toledo, Córdoba vagy Granada. Amikor valaki meglátogatja ezen városok bármelyikét, még mindig érezheti a három kultúra hatását az épületekben, a műemlékekben és még az emberekben és azoknak a szokásaiban is.

Ez akkor történik, amikor Cordobába látogatunk, ennek a városnak a varázslatos zsinagógájával, a zsidó negyeddel és a keresztény királyok erődjével.

Ebben a városban mindent, szinte mindent áthat a múlt, a történelem, és amennyire csak a képzelet képes szárnyalni, eljutunk abba a Cordobába is, ahol Averroës, Maimonidész vagy X. Alfonz egyaránt a békés együttélését és kölcsönös tiszteletét tanácsolták a földgömbön található ezen három kultúrának; most pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a világunkban milyen értelmetlenné váltak ezek a kapcsolatok az életünk azon formája és szempontjai szerint, amelyeket jeles gondolkodók dicsőítettek.

A Guadalquivir folyó öleli körül a város egyik oldalát, tulajdonképpen a teljes városi részt, míg a másik oldalon a Campo de Verdad rész terül el, amelyen a Calahorra erőd emelkedik, amelyik a régi időkben a várost védte, jelenleg pedig a három kultúrának szentelt múzeum, amelyben rendkívül jól kitárul az említett kulturális egyensúlynak az etikai és filozófiai alapja.

Ebben az interaktív múzeumban gyönyörködve, időnként Averroës beszél hozzánk, és mintha csak a legkiválóbb tanulói lennénk a mesternek, így szól:

„Ti mindig arra kérleltek, hogy magyarázzam meg, amit Arisztotelész mondott a földi dolgok ismeretéről, de soha nem kérdeztetek a végső dolgokról: Honnan jövünk? Merre tartunk? Mi a teremtés, és mindenek felett, mi az élet célja és értelme?”…

„Manapság, ahogyan mindig is, a filozófiánk semmire sem szolgál, hogyha nem próbáljuk meg összekapcsolni ezt a három dolgot, amelyekről »A tudomány és a vallás harmóniája« című könyvemben írok…

A tapasztalatra és a logikára alapuló tudomány szükséges ahhoz, hogy felfedezzük a jelenségek okait…

egy olyan bölcsesség, amelyik elmélkedik minden tudományos kutatás célján, hogy az hozzájáruljon az életünk szebbé tételéhez…

és egy kinyilatkoztatás a Koránunkból. Csakis a kinyilatkoztatással ismerhetjük meg az életünknek és a történelmünknek a végső céljait…

A nők azt kérdezik tőlem: És számunkra?…

A nőknek is ugyanaz a végső célja, mint a férfiaknak: a Korán nem tesz különbséget az Isten Törvényét kutató férfiak és nők között és azok között, akiket ez nem foglalkoztat. Az emberi lények között nincs semmiféle rangsor. Ellenben ti, férfiak, a nőket holmi növényeknek tartjátok, amelyre csupán a gyümölcsei miatt van szükség, a nemzéshez; másvalamivé alakítjátok őket, szolgálókká. Ezek a ti szokásaitok és nincs semmi közük az Iszlámhoz…

A Föld királyairól is kérdeztek és én azt mondom, hogy a Próféta azt tanította nekünk, hogy nincs szentebb háború, mint az igazságot elmondani egy igazságtalan vezetőnek. Az emberek között a zsarnok a leginkább szolga: rabja a szenvedélyeinek a saját kurtizánjai iránt és rabja a népe iránti félelemből eredő rémületnek…

Azt kérdezitek, hogy akkor melyik volna a legjobb társadalom? Az, amelyikben minden nőnek, minden gyermeknek és minden férfinak megadják a körülményeket, hogy az Isten által adott minden készségüket fejleszthessék…

Milyen körülmények lennének egy ilyen társadalomban? Egy ilyen társadalom szabad lenne és ennélfogva Istennek tetsző; ahol senki sem azért cselekedne, mert fél a fejedelemtől, sem azért, mert fél a pokoltól, sem a kurtizánok jutalma, sem a Paradicsom jutalmának vágya miatt…

Értsétek ezt meg, mert ez a tanítás gyakori a Koránban; venni kell a fáradtságot, hogy mindenki elmélkedjen magában... Isten az ő Szellemét lehelte az emberbe, tegyük lehetővé, hogy ez igazán éljen minden emberben!…”

Maimonidész (1135-1204) figyelmesen meghallgatja Averroës (aki szintén ismert még az Ibn Rush néven is) ezen posztulátumainak előírásait és ezzel egészíti ki:

„Hogyha Ibn Rush számára a Szent Könyv nem is a mi Tóránk, hanem a Korán, de mi ketten egyetértünk az Értelem és a kinyilatkoztatás kapcsolatában. Mindkettő az egyetlen Isteni Igazság megnyilvánulása. Ellentmondás csak akkor van, hogyha az írások szó szerinti olvasatára hagyatkozunk, megfeledkezve az örökkévaló jelentésről…

»A tévelygők útmutatója« című munkámban megadtam ennek az allegorikus tanulmánynak a szabályait, amely figyelembe veszi a történelem adatait…

Ezek az Örökkévaló Alapelvek jogászi tapasztalatomban arra tanítottak, hogy csupán négyre redukálhatóak. Így találhatóak meg a mi zsidó hagyományunk Misnéjéhez írt megjegyzéseimben.

ELSŐ: Az egyén csakis egy egészséges társadalomban bontakozhat ki, amelyben a kötelességek előbbre valóak a jogoknál…

MÁSODIK: Az Istenhez hű minden társadalomnak a célja az ember fejlődése kell legyen, nem a gazdagságé. Az ember akkor halad, amikor az értelmet a maga teljességében fejleszti, egy olyan értelmet, amelyik tudatában van a maga határainak és követelményeinek. Az így használt értelem ad tanúságot Isten jelenlétéről az emberben…

HARMADIK: Az emberi értelem nem más, mint részese lenni Isten értelmének, amelyik azt végtelenül felülmúlja. Ez csakis akkor lehet hatékony, hogyha elfogadjuk és magunkévá tesszük a bibliai próféciát…

NEGYEDIK: A történelem minden egyes újabb ciklusa csakis akkor kezdődik el, amikor egy próféta, mint például Mózes, eljön a néphez, hogy új törvényeket adjon át…

Miért vannak ezek a hiábavaló gondolatok a népek között? A Föld királyai miért lázadnak fel az Örökkévaló és az ő Felkentje ellen? Vágjuk át a köteleket, szabaduljunk meg a láncaiktól…”

Bölcs X. Alfonz király (1221-1284) szelleme csendes várakozással hallgatta ezt a két bölcset, és a tanításaikat követően ezeket mondta el:

„Nem vagyok több, mint egy királynak az árnya, akit egykoron a Bölcs X. Alfonz névvel illettek, de a pápa és a saját hűbéreseim 1282-ben megfosztottak a tróntól. Talán túl sok volt ennek a századnak az álmaim nagyszerűsége. Mindazonáltal, egy nagy ébredés határán voltunk. Fiatalkoromban szerencsés voltam, hogy Toledóban tanulhattam, ahol Rajmund püspök és az ő keresztény és zsidó fordító beavattak az iszlám kultúrába. A Korán és a Talmud latin fordításán dolgoztam…

Lássátok mi volt az uralkodásom dicsőséges tette: Murciában, Mohammed Al-Riquiti filozófussal megalapítottam a világ első olyan iskoláját, ahol egyidőben tanultak keresztények, zsidók és muzulmánok is…

Sevillában megköveteltem, hogy az én időm kultúráinak két nagy nyelvét tanítsák: az arabot és a latint…

Az egyik dicsőítő énekemben így fejeztem ki ezt a benső vágyat:

»Óh Krisztusom, bárcsak felkarolhatnád a keresztényt, a zsidót és a muzulmánt, hogy mindegyikük hite Istenre irányuljon.«

A törvényeimben, ahogyan az imádságaimban is, sohasem felejtettem el, hogy a hitetlenek is ugyanabból a vérből és természetből valók, mint mi magunk…

A jogászaim büszkén olvasták a törvénykönyveimet:

»Mivelhogy a zsinagóga egy olyan épület, amelyben az Úr nevét magasztalják, meg kell akadályozzuk, hogy bármely keresztény le merje rombolni, bármit el merjen onnan vinni vagy erővel elvenni...

A muzulmánokat illetően:

Hagyjátok őket úgy élni a keresztények között, hogy megtartsák a maguk hitét és ne sértsék a miénket…

Igen, a királyságomban a három vallásunk bölcs erőfeszítése által a XIII. századi Spanyolországunk egész Európát egy valódi újjászületésre hívta fel, amelyik nem Isten ellen, hanem Isten mellett volt…«”

Amikor a három kultúra mindegyikében megannyi és nagyon mély bölcsességet hallgatunk, el sem lehet képzelni mivé lehet mindez, amikor az intolerancia nap mint nap kezd megnyilvánulni és a mindennapi hírek része; amikor a kulturális sokk a vér, a tűz és a különbözőségek híresztelését jelenti, ahelyett, hogy közelebb hoznák a különböző rendszereket, azok úgy eltávolodnak és különválnak, mint az éjszaka és a nappal.

Mindazonáltal reménykedünk, hogy mindez az igazságtalanság és szenvedés segíteni fog a „szent kő” kicsiszolásában és megnagyobbításában, amelyet az Istenség fényes füzérére kell fűzni, és aztán egy remélhetőleg közeli napon Ibn Al'Arabi énekét zenghetjük együtt, összhangban:

„A szívem képes lett befogadni minden formát, prérije a gazelláknak és kolostora a kereszténynek, temploma a bálványnak és zarándokút Kábába, a Tóra tábláihoz és a Korán könyvéhez. A vallásom a szeretet, a szívem és a hitem arra megy, amerre a Szeretet karavánját vezeted.”

Córdobát úgy hagyjuk el, mintha a Kozmikus Egyetem csarnokában lettünk volna, mert a kövei, a kultúrája, a történelme, a szépsége olyan alkotásokat ad vissza nekünk, amelyek túllépnek az emberi felületességen, és gondolkodásra és érzelmekre késztetnek; a világegyetem utazóiként felelünk a hívásra. Egy hívás, amelyet minden ember napról napra halogat, de ellentmondásosan, mintha az csak a saját árnyéka volna, nem képes elszakadni tőle. Ez a hívás a szembenézés önmagunkkal, a befelé tekintés, a befejezetlen tanulmány, a minden emberben meglévő bensőséges válaszút.

A legnagyobb felelősség cselekedeteként pedig hangosan kiáltjuk belül: Ne fuss tovább! Ha a Golgota a mi sorsunk, az az ő akarata szerint teljesedik be…