Skip to content
Nt.M. Samael Aun Weor: Gnózis - Pszichológia - Alkímia - Asztrológia - Meditáció - Kabbala
A hit tiszta ismeret, közvetlen tapasztalati bölcsesség.

Gnosztikusok

Nyomtatás E-mail
Írta: Serge Hutin   
A Nag Hammadi-i gnosztikus evangéliumok

Az eretnekek elleni terjedelmes könyvében, Szent Epifániusz (403-ban hunyt el) egy figyelemreméltó, de kétségtelenül hiányos listát ír le – ahogyan azt ő maga is kijelenti – olyan szektákkal, amelyek félő, hogy fenyegetik az Egyház egységét: simoniánusok, mendriánusok, szaturniliánusok, bazilidiánusok, nikolaiták, esztratióták, fibioniták, zacheusok, borboriták, barbeliták, karpokraciánusok, cerintiánusok, nazarénusok, valentiniánusok, ptolemaidák, markosziánusok, ofiták, kainiták, széthiánusok, archontikusok, cerdoniánusok, marszioniták, apelliánusok, enkratiták, adamiták, melkisédiánusok... (és itt nem írjuk le teljesen ezt a vég nélküli felsorolást). Minden Egyházatyánál, akik harcoltak a gnosztikusokkal (gnostikói), a hamis keresztényekkel, akik azt állították, hogy egy csodálatos ismeretet (gnosis) birtokolnak, megtaláljuk ugyanezt a képet: bizonyos eretnek mozgalmak, amelyek egyre csak osztódnak, végtelen sok ágba, mint a mérgező gombák, számtalan szektába és alszektába. Szent Iréneusz (177-től Lyon püspöke) megjegyzi, a valentiniánusokra utalva, hogy szinte „lehetetlen két vagy három olyat találni, akik ugyanazt mondanák egyazon témáról; tökéletesen ellentmondanak egymásnak, úgy a szavakat illetően, mint a dolgokkal kapcsolatban”.

Sok történész véli úgy, hogy a gnoszticizmus szintén holmi extravagáns fantáziák műalkotása, összefüggéstelenségek, különös mítoszok, mindenféle filozófiai kapcsolattól elszakadt fantazmagóriák, és, amelyek végtére is, nem képeznek mást, mint egy észveszejtő vallási szinkretizmustól különösen elfajult ágazatot, korunknak első és második századaiból.

Habár az Egyházatyák nézőpontja továbbra is nagyon elterjedt, a gnoszticizmushoz egy merőben eltérő karaktert tulajdonítanak a kortárs „okkultisták” és „teozófusok” véleményei: romlott és tébolyult eretnekek helyett, tekintélyes beavatásokat birtokló embereket találunk, a keleti misztériumokba beavatottakat, a halandók által figyelmen kívül hagyott okkult ismeretek birtokosait, amelyet korlátozott számú „mester” küldött el; a gnózis egy teljes, a hitnél és az értelemnél összemérhetetlenül felsőbb ismeret. A gnoszticizmust így az eredendő, elsődleges bölcsességgel egyesítik, amely a különböző specifikus vallásoknak a forrása.

A vallástörténész óvatosan eltávolodik a dogmatikus vagy racionalista előítéletektől: nem arra törekszik, hogy támadja – vagy éppen igazolja – a gnoszticizmust, hanem, hogy tanulmányozza a gnózis eredetét és különböző történelmi formáit.

A gnosztikus teremtés

A gnosztikus spekulációk széles változatossága tagadhatatlan: „Pontosabb volna gnoszticizmusokról beszélni, mint gnoszticizmusról”. Ez a sokféleség megvan a kultuszok és rítusok tekintetében is, ahol a legaszketikusabb törekvések helyezkednek szembe a titokzatos gyakorlatokkal: a gnosztikusok „misztériumaiban” és beavatásaiban a miszticizmus két véglete találkozik.

Mindazonáltal, könnyű felfedezni egy nyilvánvaló „családias légkört” a gnoszticizmus különböző áramlataiban, a bennük megnyilvánuló nézetkülönbségek és kontrasztok ellenére.

Bármekkora is legyen a szekták és iskolák töredezettsége (amely, másrészről viszont kevésbé szertelen, mint ahogyan azt az eretnekség tudósai állítják, akik úgy tűnik, hogy mesterségesen választották szét ugyanazon csoport ágazatait és még az egymásutáni beavatási fokozatokat is), és, figyelembe véve, hogy az esetek többségében a „gnostikoi” jelzőt maguk az eretnekek nem használják, semmiképpen sem önkényes gnosztikusnak minősítenünk az egyező jellemzőket mutató áramlatokat. A modern történészek – akik továbbmennek ebben a témában, az eretnekség tudósaiként  – nem tétováztak a kereszténység szféráján kívülre általánosítani a gnózis fogalmát.

A keresztény gnoszticizmus tudományos tanulmányozásának megvoltak a maga úttörői: Chiflet, a XVII. században; Beausobre és Mosheim a XVIII. században. Azonban a múlt század kezdete volt az, amikor ez kiteljesedett (Horn, Neander, Lewald, Baur stb. munkáival). Jacques Matter „Histoire critique du gnosticisme” könyve (Párizs, 1828; új kiadás: 1843, Strasszburg) alkotta sokáig a klasszikus művet. A szerző úgy határozza meg a gnózist, mint „a bevezetése a kereszténységbe valamennyi kozmológiai és teozófiai spekulációnak, amelyek a kelet ősi vallásainak figyelemreméltó részét alkották, és amelyet a neoplatonisták  nyugaton is adoptáltak”. Számtalan történész igyekezett aztán a keresztény gnoszticizmus eredetét – ezen tantételek és rítusok halmaza, amelyek közös spekulációs, képi és mitikus alapokból táplálkoznak – összekötni egy, a kereszténység előtti forrással. Ezáltal, a gnózist összefüggésbe hozták Egyiptommal, Babilóniával, Iránnal, a kortárs világ rejtélyes vallásaival, a görög filozófiával, a héber ezoterikával és még Indiával is. Egyes lelkeknek a kereszténység bizonyos aspektusaihoz kapcsolódó hamis elmélkedéseitől távol, a gnoszticizmus végül, a keletkutatók szemében egy „szinkretista” jelenségként tűnik fel, amely többé-kevésbé megszokott a kereszténységben és egyéb, attól mélyen eltérő hitekben. A német szakértők munkái (Kessler, W. Brandt, Anz, Reitzenstein, Bousset) ezáltal felszabadultak a keresztény gnózisok eretnek tanulmányozása alól: „Pontosabban szólva, nem a kereszténységben rejlő eretnekségeknek az eredménye, hanem egy találkozásnak és egy szövetségnek az új vallás és az előtte már létező gondolati és érzelmi áramlatok között, vagy amely először idegen volt és lényegében az is maradt”.

Ouroboros (A Gnosztikusok)

Mintegy három évtizede létezik a tendencia, hogy a „gnosztikus” megnevezést egyéb, más, későbbi áramlatokra alkalmazzák (manicheizmus, katarizmus): a kereszténységen kívüli gnosztikus áramlatok (amilyen a mandeizmus és a szigorúan vett hermetizmus); az alkímia; a héber Kabbala; az izmaeilizmus és a leszármazott muzulmán eretnekségek; néhány modern „ezoterikus” doktrína.

A „komparativizmusra” reagálva, anélkül hogy alábecsülnénk a felfedezéseiket, a vallás tanulmányozásában néhány szakértő (Hans Jonas, Kerényi Károly, Simone Pétrement, Henri-Charles Puech, G. Quispel…) a gnoszticizmus tanulmányát a fenomenológiai módszerrel közelítették meg: ahelyett, hogy a doktrínákat, mítoszokat és rítusokat hangsúlyoznák, a specifikus viszonyulást emelik ki, a jellemző szellemi irányulást, amelyek azt meghatározzák, kiemelik a nagy (explicit vagy implicit) témákat, amelyeket az elemzés végül a gnosztikus gondolatok, képek és szimbólumok mögött talál. Habár a gnosztikus áramlatok igen eltérőek, a gnoszticizmus egy specifikus egzisztenciális beállítottság, egy különleges vallásosság. Nem volna túlzás egy általános gondolatot megfogalmazni a gnózisról, a megmentő „ismeretről”, amelyet a mindig egyező, meghatározott emberi reakciókként fordíthatnánk le. Hogyha a gnoszticizmus pusztán csak az első három század bizonyos eretnekjeinek lett volna egyféle doktrinális eltévelyedése, akkor csak merőben archeológiai érdeklődést váltott volna ki. Azonban sokkal több ennél: a gnosztikus hozzáállás spontán bukkan fel ismét, mindenféle közvetlen átadáson túl. Ez a különleges vallásosság még rendkívüli affinitást is mutat egyes, teljességgel „modern” törekvésekkel is. Az eretnekség tudósainak „gnoszticizmusa” a vallási ideológia konkrét példáját mutatja, amelyik szüntelenül, ismételten megjelenik Európában és a mediterrán világban, a nagy politikai és szociális válságok idején.

A gnózisnak a kortárs „fenomenológusok” által posztulált egysége semmi esetre sem a teozófia és az ezoterika hívei által kijelentett egység: az ő szemszögükből a gnózis valamennyi vallás forrása és végső alapja volna. A nagy francia „tradicionalista”, André René Guénon (1886-1951) és az ő tanítványai szemében, minden vallásban megtaláljuk az embernek egyféle metafizikai felszabadulását a gnózis által, vagyis a teljes ismeret által; lenyűgöző egyetemesség van bizonyos szimbólumokban és bizonyos mítoszokban: innen a logikus következtetés a különböző vallási ezoterizmusok közös eredetéről, amelyek a különböző „exoterikus” vallásokon keresztül nyilvánulnak meg, amelyeknek a magját alkotják. A vallástörténész szemszögéből nézve, Guénon elméletét természetesen nem lehet bizonyítani (másrészről viszont nem érvénytelen). Igaz, hogy az ezoterikus doktrínák hasonlítanak egymásra; azonban ezen konvergenciák magyarázatához nem szükséges egy időtlen, elsődleges hagyományt kijelenteni, amelyet néhány beavatási „központ” őrzött meg. Elégséges ezt, a „fenomenológusok” által újra felfedezett törvényt említenünk: az emberi szellem azonosan reagál a hasonló körülményekre, tehát nem különös, hogyha ugyanazokat a törekvéseket különböző helyeken is megtaláljuk. Szintén nem kell elsiklanunk a néha váratlan történelmi társulások felett sem.

„…birtokolják az áldásos ismeretet – mondja Paul Masson-Oursel – amikor mélységeiben különválasztják az abszolútot attól, ami azt relativizálja.” Ez a meghatározás, amely egybecseng a „tradicionalistákéval”, túl általános: az ismeret általi megmentés olyan törekvés, amely számos vallási mozgalmat jelképez – például a buddhizmust – amelyeket általában nem foglalnak a gnoszticizmusba. Ez utóbbi egy nagyon különleges vallási forma, amely a „keleti” és a „nyugati” törekvések egyféle szintézisét gyakorolja. Természetes, hogy meghatároznak egy ellentétet, amely nem mindig felel meg az igazságnak, a „metafizikai” kelet, amely a megszabadulásra törekszik, és a „vallásos” nyugat között, amely a megváltásra törekszik; a gnoszticizmus pontosabban határoz meg egy bizonyos kapcsolatot, egy hidat a „szentimentális” és személyes vallások, illetve a személytelen, „metafizikusnak” mondott vallások között. A gnosztikus – és ezt emelik ki Henri-Charles Puech fontos kutatásai, aki tagja az Intézetnek és a Collège de France tanára – egy teljesen szubjektív élménytől indul el, hogy általa egy megváltó megvilágosodás élményéhez emelkedjen fel.

Meditáló filozófus

Ennek a könyvnek az első része pontosan meghatározza ennek a hozzáállásnak az általános jellemzőit (vagy, jobban mondva, a viszonyulások teljes sorozatát): több idézet segítségével (leginkább a keresztény gnoszticizmusból merítve, azonban más „forrásokkal” kiegészítve), ki fogjuk emelni a specifikus irányzatokat, törekvéseket és doktrínákat. A második részben pedig a gnosztikus törekvések történetét fogjuk tanulmányozni, az ősi, pre-keresztény kezdeteitől, egészen a bámulatos kortárs „újra megjelenéseiig”.

Ezen könyv szerény terjedelme gátat szab bizonyos különleges témák tárgyalásának; azonban hisszük, hogy bemutattuk a teljes történeti és filozófiai részesedést, amelyeket ezen kutatások érintenek, egy olyan témában, amelyet egyes szerzők még holmi különös bizarrsághoz hasonlítanak. Habár számos gnosztikus szól a mai ember számára félrevezető nyelvezettel, és, legalábbis első látásra, úgy tűnik, mintha számtalan csoportosulásból alkotott heterogén együttest mutatna be, de a hozzáállásuk lényegében nagyon modern: a világba vetettség állapotától szenvedő emberi lényekként mutatkoznak be, akik azt hiszik, hogy a világ rohanásában megtalálták ezen elviselhetetlen kín legyőzésének a módját.

Pontosítanunk kell, hogy ezen tanulmány első részében a gnosztikus gondolkodás legalapvetőbb vonásait követtük, amelyeket H.C. Puech tisztázott.

 

A teljes, spanyol nyelvű cikk letöltése…

A Gnosztikusok
 
< A Gnózis tudományos tanulmánya   Gnosztikus Bölcsesség >