A „labirintus” szó etimológiájában a legrégebbi eredet az egyiptomi „lapi ro hunt”, amelynek a jelentése: „templom a tó bejáratánál”- ez egy Kairótól délre, a Moirisz Tónál fekvő, tekintélyes labirintusra utal, amelynek a neve jelenleg Birket Qārūn (karuni tó). Ez a tó a Nílustól nyugatra, illetve Kairó déli részétől nyolcvan kilométerre található. Azt mondják erről a labirintusról, hogy a piramisok mellett, az egyiptomiak legemlékezetesebb nagy alkotása. III. Amenemhat fáraó (XI. dinasztia) műve. A görög történetíró, Hérodotosz, aki Kr. E. az V. században látta, ezt mondja: Hogyha egybegyűjtenénk Görögország valamennyi erődítményét és építményét, akkor egy ilyen együtteshez köthető munka és költség kevesebbnek tűnne, mint ami ehhez a labirintushoz köthető. Ennek a labirintusnak az egyiptomi nevéből származik a görög „labürinthosz” szó, majd későbbről pedig a latin „labyrinthus” is. A második etimológiája a minószi nyelvből ered, amelyben a „labrys” jelentése „kettős levél”, és számos krétai szentélyben megjelenik, és a Bika szarvpárjához köthető.  Knosszosz palotájában a „labrys” a kétélű fejszéhez köthető, amelyik ennek a palotának számos részén megjelenik, amelynek vázlata és felépítése labirintusszerű. A kétélű fejsze a női és a férfi erő szimbóluma, és az ellentétek egyesülését vagy a szemben állók szintézisét jelképezi. A harmadik etimológia Sevillai Izidorhoz köthető, a középkor idejéről, amikor megjelentek a katedrálisokban a labirintusok, és ő ezt a „labor” (munka) és „intus” (belső vagy zárt hely) szavakra vezeti vissza. Tehát, hogyha a labirintus egy börtön, akkor a „kiszabadulás munkáját” jelképezi, ha pedig be kellett lépni a belsejébe, akkor egy „kincs védelmét” szolgálta. Fulcanelli azt mondja a labirintusról: A labirintus képét a Nagy Mű egyik szimbólumaként mutatják be nekünk, a maga két nagy nehézségével:- Az út, amelyet követni kell, hogy elérjünk a közepéhez, ahol a két természet harcol meg egymással.
- A kivezető út, Ariadné fonalával, hogy ne tévedjünk el a Mű kanyarulataiban, hogy ne érezzük magunkat képtelennek a kijutásra.
Egy másik szerző, Mircea Eliade azt mondja a labirintusról: A labirintust felfoghatjuk úgy is mint egy csomót, amelyet ki kell oldani, mint a mitikus cselekedetet, amelyet Thészeusz vagy Sándor (aki ki tudta bontani a gordiuszi csomót) tettek meg. Az emberi lénynek a végcélja az volna, hogy megszabaduljon ezen kötelékektől, ezt jelentik itt a labirintusok fonala és a csomók vagy bogok között található összefüggések.  A labirintusnak sokféle ábrázolásmódját találhatjuk meg az ősi kultúrákban, amelyek azon transzcendentális misztériumra tanítanak meg, amely mindig is foglalkoztatta az emberi lényt: hogyan oldjuk meg az élet és a halál misztériumát? Az újplatonista filozófia a labirintussal ábrázolja az elbukott állapotot, a Szellemnek az elmerülését a Teremtésbe vagy a Bukást és az ennek megfelelő szükségletet, hogy megtaláljuk a „Középpontot”, hogy visszatérjünk hozzá, a Szellemhez. Ebben az értelemben, a labirintusnak minden kereszteződése az életben tett választásainkat jelképezi, az egyik út a középpont felé visz (a Szellemi), a másik pedig kifelé (a teremtés, a külső, az érzékek). Úgyszintén jelképezi az emberi tudat korlátozott állapotát, amely egy zárt és korlátozott helynek a rabja, és képtelen az életre kívülről tekinteni, anélkül hogy ne azonosulna vele. Van még egy nagyon érdekes társítás, egy másik szimbólummal, amely a „Középpont”. A visszatérés a középpontba a visszahódított Paradicsom jelképe, a Bukás előtti eredendő tökéletesség elérése és visszaállítása, amikor még az Istenek, emberek és állatok közös nyelvet beszéltek. Azonban a középpontba vezető út teli van akadályokkal és kemény próbákkal.  A keleti világban ezt a szerepet a mandalák vették át, amelyek kombinálják a középpont, a kereszt és a kör szimbólumait. Ez esetben a középpontban a kincs helyett lehet egy lótusz, egy Buddha-ábrázolás, egy láng vagy valami, ami az összpontosításnak van szentelve. A mandala középpontját a Benső Középponttal vagy a Benső Buddhával hozhatjuk kapcsolatba. A görög kultúrában adják át nekünk ennek a mitológiáját: a Minótaurosz (az ember állati természetének szimbóluma, amelyet el kell pusztítani) és Thészeusz (a szoláris hős, mint a krisztusi vagy szellemi princípium) a krétai labirintusban. Thészeusz, miután legyőzte a Minótauroszt, Ariadné fonalát felhasználva jut ki a labirintusból, ami az ő újjászületését szimbolizálja, a megmenekülést a halálból és a halhatatlanságot. Ezért pedig, a labirintus köthető a halálhoz, és ebből az okból megtalálható sírokon is. Svédországban és Angliában vannak labirintusi koreográfiájú táncok, amelyeket a fűbe rajzolt labirintusokban táncolnak, ami az újjászületéshez társítható. A középkorban, a katedrálisokban újabb labirintusok jelentek meg, amelyek különböztek a klasszikus labirintusoktól, mivel a gótikus változatban egyetlen út vezet a bejárattól a kijáratig. Ez a labirintus az Istenhez vezető kemény utat jelképezi, a születéstől (a kijárat) az Őhozzá (a Középpont) való megérkezésig; ez a megváltás gondolatához társítható.  Tudjuk, hogy egyes zarándokok, amikor nem végezhették el Szentföldi nagy zarándoklataikat, akkor térden csúszva tettek meg egy utat a katedrális labirintusában. A labirintust számos katedrálisban a templom bejáratához helyezték (a szenteltvíztartóhoz), és az oltárhoz vezető út elé (ahol a szellemi hatások szállnak alá). Mindezek mélyen jelentőségteljes dolgok. Bármely emberi lény meg kell fejtse saját létének labirintusát, hogyha fel kívánja fedezni a teremtés arkánumait, és fel akar emelkedni a Szellem legmagasabb szintjeire.  |
Gnosztikus antropológia 
