Gnózis: a megváltó ismeret

A görög „gnôsis” szó jelentése: ismeret. A gnosztikus irodalomban azonban semmi esetre sem holmi hétköznapi ismeretre találunk utalást. A gnózis egy igen nagy értékű ismeret.

Csak kevesek birtokolhatják ezt az ismeretet; ezerből ha egy, tízezerből kettő.

Simon Mágus így kezdi a nagy Kinyilatkoztatást (Apophasis):

Ezt fejezi ki az Ige és a Név Kinyilatkoztatása, amely a gondolatból és a Nagy Végtelen Erőből származik; ezért pedig pecsét alatt marad, rejtve, azon a helyen raktározva, ahol Minden létezőnek a gyökere található.

A Gnózis, a beavatottak tulajdona, ellentmond a közönséges „Pistis”-nek (hitnek), az egyszerű hívőknek. Nem is kimondottan „ismeret”, hanem inkább egy titkos és rejtélyes kinyilatkoztatás. A gnosztikus szekták azt állítják, hogy birtokukban vannak bizonyos idegen eredetű könyvek, amelyek a mi világunkon kívül, illetve felülálló forrásokból erednek. Az ilyen könyveket bizonyos híres személyeknek tulajdonítják, valódi isteni küldötteknek. Erre példaként szolgálhat az, amit határozottan állít „A nagy láthatatlan szellem szent könyve”, a széthiánus szekta egyik műve:

„Ezt a könyvet a nagy Széth írta (Ádám egyik fia). Ezt a magas hegyekben helyezték el, amelyek fölé nem emelkedik és soha nem is fog emelkedni a nap. A próféták, az apostolok és a prédikátorok idejében az emberek szívei még a címét sem sejtették és nem is sejthették ennek. Soha senki sem hallott róla. Ezt a könyvet százharmincadik életévében írta a nagy Széth; a Charax nevű hegyen helyezte el, hogy majd a végső időkben és pillanatokban nyilvánuljon meg”.

Minden keresztény gnosztikus azt állítja, hogy rejtélyes utakon hagyományozták rá a tanítást, amelyet Jézus adott át a tanítványainak: Baszileidész például azt állította, hogy Mátétól kapta meg azokat az ezoterikus tantételeket, amelyeket a Megváltó tárt fel előtte. A gnosztikus szekták között számos apokrif Evangélium bukkant fel: az Egyiptomiak Evangéliuma, Mária Evangéliuma, János Apokrifja (a görög szó jelentésének értelmében: „titkos könyv”) stb. A Gnózis titkos tanítások átadását vonja maga után, egy kis számú „beavatott” csoport számára, a „megingathatatlan hitűek nemzedékének” fenntartott „misztériumokat”.

Miben emelkedik ki a teozófiai vagy okkult doktrínák közül? „Azt a doktrínát vagy vallási viszonyulást nevezzük, illetve azt nevezhetjük gnoszticizmusnak – avagy gnózisnak – amely az ismeret általi megváltásra alapul”. A Gnózis mindig is kifejezi a megváltásra, a megszabadulásra irányuló egyéni törekvést:

„…a gnózis – írja Puech – egy olyan élmény, vagy utalás egy olyan benső élményre, amely egy inadmisszibilis, elfogadhatatlan állapotba kíván átvinni (inadmisszibilis – a lat. inamissibilis szóból, amelynek jelentése: „ami nem veszhet el”), és aminek a segítségével a megvilágosodás alatt – ami regenerálódást és felmagasztalást jelent – az ember visszaszerzi az igazságát, visszaemlékszik és ismét birtokba veszi a saját tudatát, vagyis egy időben ismeri meg a valódi természetet és a saját valódi eredetét; ezen élmény által megismeri az Istent, avagy felismeri benne saját magát; felismeri az Istent, és önmagát egy olyan belőle kiáradónak tekinti, aki elidegenült a világtól; az „Énjének” a birtoklásán kívül, eléri még a saját igazi állapotát is, rátalál a sorsának a magyarázatára és a megváltásnak a végső bizonyosságára, amelyet teljességgel ki is érdemel a teljes örökkévalóság idejére.

Valentinus egyik tanítványa, Theodos azt mondja, hogy a gnózis birtokbán lenni ugyanaz, mint „tudni kik voltuk és mivé lettünk; hol vagyunk; hová vetettek minket; merre tartunk és honnan várhatjuk a megváltást; mi a születés és mi a feltámadás”.

A Gnózis mindig válaszol a nagy metafizikai rejtélyektől gyötrődő egyén személyes szenvedéseire. A Pistis Sophia („Hit és Bölcsesség”) – a leghíresebb a kopt nyelvű gnosztikus művek között – tartalmaz egy hosszú felsorolást azon ismeretekről, amelyeknek örvendhetnek a kiválasztott lelkek: Miért teremtették a fényt és a sötétséget, a káoszt, a fény kincseit, a gonoszakat, a jókat, a fény kiáradásait, a bűnt, a keresztséget, a haragot, az istenkáromlást, a sértegetést, a házasságtörést, a tisztaságot, a büszkeséget, a nevetést, a rágalmat, az engedelmességet és az alázatot, a gazdagságot, a rabszolgaságot; miért léteznek hüllők, vadállatok, szarvasmarhák, drágakövek, arany, ezüst, a bolygók, a vizek, a napnyugat és a napkelet, a csillagok stb. Vagyis, a sorsát és eredetét beburkoló rejtélyek feltárulásával együtt, a Gnózis lehetővé teszi az embernek minden létező dolog értelmének a megértését.

Egy ilyen „ismeret”, egy ilyen „megvilágosodás” tiszteletreméltó lénnyé változtatja a birtokosát.

Következésképpen, az ember egy isteni lény, akit nem a többi földi élőlénnyel kell összehasonlítani, hanem a fent, a mennyekben élőkkel, akiket isteneknek hívnak. Jobban mondva, hogyha az igazat meg kell vallani, akkor a valódi ember tulajdonképpen mindezen istenek fölött áll, vagy legalábbis egyenlő erőkkel bírnak.

Az égi istenek egyike sem hagyná el a mennyek határait, és nem is szállna alá a földre; az ember viszont képes felemelkedni az égbe, felfogni és megismerni mindkét végletet; mindent pontosan és a legnagyobb rácsodálkozással figyel meg, még csak el sem kell hagynia a földet, hogy a mennyben legyen: ennyire végtelen a hatalma.

Jól ismert Szent Pálnak a híres mondása, amelyet gyakran idéz a keresztény ezoterika:

Krisztusban olyan embert ismerek, akit tizennégy évvel ezelőtt elragadtak (nem tudom, hogy testben-e, vagy testen kívül, csak Isten tudja) egészen a harmadik égig, és tudom, hogy ezt az embert elragadták a pokolba, és olyan kimondhatatlan szavakat hallott, amelyeket embernek nem való kimondani.

Megvilágosodásából fakadóan, a gnosztikus magát a szenvedést használja fel arra, hogy elérje a végső ismeretet.

Igazán keserűséges – mondja Simon – a víz, amelyet a Vörös Tengeren túl találunk (Simon a kivonulás egyik sorát elemzi): ez az út, amely az élet megismeréséhez vezet, az út, amelyben nagy nehézségek és keserűségek vannak. De ha Mózes – vagyis az Ige – átalakítja, akkor a keserű víz édessé válik.

A Gnózis – amit a teremtő és világosságot adó tűz jelképez – kiragadja a kiválasztott lelkét a sűrű „álomból”, amibe alámerítették: ekkortól fogva használhatóak azok a szellemi tanítási módszerek, amelyek különleges tudati és tudatfeletti állapotokat okoznak. Kétségtelen, hogy amint ezt elérik, egy teljes és azonnali tudást fog képezni, amelyet az egyén teljességgel birtokol, és amelynek teljességgel hiányában volt; ez az önmagában való, tökéletes ismeret, amely magában foglalja az Embert, a Kozmoszt és az Istenséget. Csakis ezen ismereten keresztül – és nem a hit vagy az írott művek által – érheti el az ember a megváltást: a gnózist általában így jellemezték, az egyes vallásfilozófiai jellemzőktől függetlenül, illetve az egzisztenciális hozzáállással, amelyből ered; éppen a megélt tapasztalatra alapuló feltétel az, amelyben megnyilvánul a gnózis igazi eredetisége.

Ellentmondásos, ahogyan bizonyos keresztény gnosztikusok kifejezik a rossz eredete megismerésének az óhaját: Sophia legendájának egyik sorában az áll, hogy ezen „bölcsesség” hibája abban állt, hogy meg kívánta szemlélni a titokban rejlő Istenséget; egy másik mitikus-metafizikai entitás, Hórosz, a „Határ” mutatja meg neki saját természetének határait. Baszilidész említi a „nagy tudatlanság” végső megjelenését, amely hatalmába kerít minden létező lényt, amelyek aztán már nem törekszenek megismerni azt, ami őket meghaladja: „Halhatatlan minden lény, amelyik a maga saját helyén marad”. Ez az álláspont egészen rendkívüli módon jelenik meg a gnoszticizmusban.

A gnosztikus az ismereten keresztül nyeri el a megváltást; de mi elől kellene megmenekülnie? Ez a kérdés megköveteli, hogy tanulmányozzuk a gnosztikus hozzáállását a saját testéhez, a látható világhoz és általában az érzéki léthez.

Az eredeti cikk letöltése