A szúfizmus

A szúfizmus egy misztikus iszlamista mozgalom, amely eltávolodik az iszlám hagyományos megközelítésétől, és az Istennel való személyesebb kapcsolat felé hajlik. Ez kiemeli Isten belső keresésének a fontosságát a külső rend, a „saría”, azaz a törvény kiegészítéseként.

A szó a „szúf”-ból ered (gyapjú), mert régen a történetek mesélői – akik kifejlesztették a szúfizmust – gyapjú ruházatot viseltek.

A szúfik célja a „dhikr”, vagyis Isten említésének folyamatos ismétlése által elmerülni az istenség végső valóságában.

A DHIKR egy arab szó, amely „emlékezést” jelent, és arra a szúfi gyakorlatra utal, amely magába foglalja az Istenre való emlékezést, Isten neveinek kiejtését és Isten jelenlétének a tudatosítását. Végezhető némán vagy hangosan, egyedül vagy csoportosan. Isten nevének ezen hosszas ismétlése a szúfik számára egy lelki összpontosítási módszer. Gyakran használnak segédeszközöket, mint például zenét, egy rózsafüzért, táncot vagy rendszerezett légzési gyakorlatokat. Ezt a gyakorlatot jóváhagyja a Korán 33, 41: „Ti hívők! Emlékezzetek meg gyakorta Allahról, és magasztaljátok őt reggel és este!”

A szúfik számára a dhikr úgy Isten cselekedete, mint emberi cselekedet is. Számukra ez Isten, aki hívja önmagát, ugyanúgy ahogyan egy hívő is hívja Őt.

A hagyomány szerint az iszlám 99 nevet adott Istennek. A Korán 7,180 szerint „Allahot illetik meg a jóságos nevek”. Ezek közül egyesek Isten esszenciájára vonatkoznak, mint Allah, a legfelsőbb név, amelynek a jelentése az egyetlen, és „ar-rahmán”, az Irgalmas, amely néha egyenértékű az Allahhal. Más nevek Isten erényeire utalnak, mint például „ar-Rahím”, a Szánalommal Teljes, és „al-Bári”, a Teremtő. Egy másik kategória jelöli egyrészt az Isten jótékonyságára utaló neveket, másrészt az Ő értelmére és magasztosságára utaló neveket.

Isten legtöbb neve megtalálható a szent könyvben; néhány azonban nem a Koránból származik. Az Allah, a legfőbb név még a Korán korszaka előtt is használatos volt, de a jelentését megváltoztatta a Korán. Isten néhány tipikus neve: „al-Hák” (az Igazság), „al-Ahád” (az Egyetlen), „al-Hákám” (a Bíró), „al-Kuddusz” (a Szent), „al-Kabír” (a Fenséges), „al-Karim” (a Nagylelkű), „al-Váli” (a Védelmező), „al-Vadud” (a Gondoskodó).

A „dhikr” szó néha egy általános szúfi ceremóniát jelöl, de különösképpen az isteni névnek a ceremónia közbeni hívására utal.

Ahogyan látható, ez a gyakorlat alaposan megfelel a „Lényről való emlékezésnek” és a „Lény Felsőbbrendű Tudatának”, amelyek pillanatról pillanatra fenntartva az objektív Tudat felébredéséhez vezetnek. Mindezekről beszél Nt.M. Samael:

Az életben a legsúlyosabb dolog megfeledkezni önmagunkról. Ezért szükséges a benyomásokat átalakítanunk, és ez csakis úgy lehetséges, hogyha a Lényt különböző külvilági rezgések és az elme közé helyezzük. Amikor valaki a benyomások és az elme közé helyezi azt, amit Tudatnak neveznek, nyilvánvaló hogy a benyomások magasabbrendű erőkké és képességekké alakulnak át.

Nagyon könnyű a tudatot a benyomások és az elme közé helyezni. Ahhoz, hogy a benyomásokat a tudatunkkal, és ne az elménkkel fogadjuk, elégséges hogy ne feledkezzünk meg önmagunkról egy adott pillanatban. (…) A Lényünkre kell összpontosítanunk, hogy a Lényünk, illetve a Lényünk Felsőbbrendű Tudata legyen az, aki befogadja és helyesen megemészti a benyomásokat. Így elkerüljük a szörnyű reakciókat, amelyeket mindenkiből, egyesekből és másokból is kiváltanak a külvilágból kapott hatások. A benyomások így teljesen átalakulnak, és átalakulva csodálatosan fejlesztenek minket.

Ha valaki megfeledkezik önmagáról, a saját Benső Lényéről, akkor egy sértegető személy jelenlétében, sértegetve végzi; ha valaki megfeledkezik önmagáról, a saját Lényéről, egy pohár bor előtt, részegen végzi; ha valaki megfeledkezik önmagáról, a saját Lényéről, egy ellentétes nemű személy jelenlétében, paráználkodva végzi.

Amikor valaki megtanul az Éber Érzékelés állapotában, az Újdonságra való Készenlét állapotában élni; amikor valaki pillanatról pillanatra emlékszik önmagára (…); amikor valaki sosem feledkezik meg önmagáról, akkor kétségtelenül tudatossá fog válni.

A nehéz kísértések, a csüggedés és a vigasztalatlanság idején mindenki a belső önmegfigyeléshez kell folyamodjon.

Mindannyiunk legmélyén megtalálható az azték Tonantzin, Stella Maris, az egyiptomi Ízisz, az Anyaistennő, arra várva hogy meggyógyíthassa a bánatos szívünket.

Amikor valaki kiváltja az „Önemlékezés” sokkját, akkor valójában egy csodálatos változás lép fel a teljes test működésében, így pedig a sejtjei másfajta táplálékot kapnak.

Emlékezzünk a mallorcai bölcsre, Raimundus Lullusra (1235-1315), aki az „Isten száz nevének könyve” c. művében lefektette az iszlám nagy szellemi mestereinek a módszerét: a Dhikr-t, amely a misztikust közvetlen kapcsolatba helyezi az Istenséggel.

SZÚFI INTÉZMÉNYEK

A szúfizmus meglehetősen korán intézményesedett, amikor a szúfik lakóközösségeket alapítottak, amelyekben együtt élhettek és nevelési tevékenységekben vehettek részt. A szúfi központok gyakran jótékonysági alapokra támaszkodtak (vaqí) és saját életmódjukat fejlesztették.

Az első szúfi csoportok a VIII. és IX. században jelentek meg. A bagdadi iskola rendszerezetten tanította a miszticizmus szakaszait az érzékek és a szellem megtisztítása által. A X. században kezdetét vette a hithű iszlám és a szúfizmus eltávolodása.

A szúfi intézmények az erényekre is hangsúlyt fektettek, mint például az alázatosság és a törődés az embertársainkkal.

Nt.M. Samael pontosan kijelenti, hogy az emberiség iránti önzetlen áldozat lényeges eleme egy igazi regeneráló iskolának. Ebből az okból kifolyólag, Nt.M. Sivananda az aszkézist a szúfizmus lényeges vonásaként jelzi. A hívő minden fizikai, mentális és spirituális cselekedetét Isten akaratának szenteli. A szúfizmusnak alapvető tana Isten egysége, az emberek testvérisége és önmagunk átadása az Úrnak. A szúfizmus elismeri a formát öltött Istent, de ugyanakkor elismeri az Ő alaktalan formáját is. A szúfizmus egyesíti az eksztázist az emberiségért végzett munkával. Sivananda kiemeli a Koránból a következő sokatmondó szavakat:

Egyetlen ember sem igaz hívő, ha nem kívánja testvérének ugyanazt, amit saját magának kíván. Isten a kíméletességét nem ajándékozza annak az embernek, aki nem adja át magát a többi lénynek. Istennek az a legkedvesebb, aki jót tesz az Ő teremtményeivel. Az emberek közül a legjobb az, aki az emberiség javát gyarapítja. Isten minden teremtménye az Ő családja. Isten a legjobban azt szereti, aki több jót akar tenni az Ő teremtményeinek. Tápláld az éhezőt, látogasd a beteget és szabadítsd ki a rabot, aki igazságtalanul volt bezárva. Segíts minden személyt, legyen az muzulmán, vagy sem. Szeresd mindenek előtt a felebarátodat.

Minden ember eljuthat a felszabaduláshoz a hite és a jó cselekedetei által. (…) Semmisítsétek meg az Egótokat. Szolgáljátok a szenvedő emberiséget. Áldozzátok a pénzeteket, az időtöket, az energiátokat a szegények és az elnyomottak szolgálatára. Ez valóban megmentést vagy szabadságot fog nyújtani számotokra.

Emlékezzünk, hogy az adományozás és a jó tettek egyike az iszlám öt oszlopának.

SZÚFI RENDEK

Az iszlám első időszakának a szúfi intézményei a XII. században a „tarika” néven ismert formális rendekké fejlődtek. Ezeket egy „sejk” néven ismert, lelki szinten emelkedett vezető irányította; ezek a rendek állandó tagokból (akik lehettek házasok, vagy sem) és világi hívekből álltak. A főbb rendek több száz más alrendre voltak osztva. Habár a fő cél a misztikus Isten-tudat növelése volt, de fontos misszionáriusi szerepet is vállaltak, főleg a muzulmán világ határainál, olyan helyeken mint Közép-Ázsia, India, Szudán és Nyugat-Afrika.

Nt.M. Samael kijelenti, hogy a misszionáriusi hivatásban megvan az áldozat, és „hogyha nem tennénk semmit azért, hogy eljuttassuk a tudás fényét más emberekhez, népekhez, nyelvekhez, akkor nagyon kifinomult spirituális egoizmusba esnénk, ami megakadályozna bármiféle belső haladást.” Szeress anélkül hogy bármit is kérnél cserébe, távolítsd el az ellenséges indulatokat, bocsásd meg igazságosan mások hibáit, ajándékozd az életedet embertársaidnak; Isten minden igazi áldozatért megjutalmaz.