Az igazság kutatása

Abszolút kifejezésekkel élve, az igazság és a hazugság már a távoli koroktól fogva harcban álltak, hogy az egyetemes események egyedüli magyarázatát megadják; viszont a halandók szerencsétlenségére ez sajnálatos módon nem lehetséges, azon megingathatatlan alapelv miatt, miszerint a Dualitás nem képes megérteni az Egységet. Minden fogalmunk kettős a maga megközelítésmódjában és hármas a felbontásában (tézis, antitézis, szintézis).

De még így is, ennek a világnak a múltjában az ember legkifinomultabb kötelessége volt, hogy az Igazság keresésére induljon; az egyetemes evangéliumok szerint az igazság pedig szabaddá tesz minket, ez az igazság napként ragyogja be az elménket és a szívünket, megadva a választ minden kétségünkre és, ahogyan a hindu mondás tartja, arra késztet, hogy meghajoljunk Annak a lábai előtt, aki képes felszárítani a tévelygés könnyeit.

Mindemellett, ahogyan már elmondtuk, az igazság mindig részleges és szubjektív azokon a tudati szinteken, amelyeken mi állunk; hatással vannak rá a képtelenségek, a félelem és a rettegés, a sötétség és bizonytalanság tengerét hozva létre, ami hozzáférhetetlenné és ingataggá teszi.

A kettősség, amelyre utalunk és amelyik eltölt minket, nem pusztán a külvilágban van jelen, hanem épp ellenkezőleg: pszichológiai kifejezésekkel élve, ez mibennünk van, a legfelsőbb rétegektől a legmélyebbekig; a Lény meghódítása pedig pontosan az Egység meghódítását jelenti; azt jelenti, hogy a Kettőből Egyet csináljunk.

Ennélfogva pedig elmondhatjuk és el kell mondanunk, hogy a Gnosztikus ontológia az az út, amelyik elvezet az igazsághoz, a szabadsághoz és az élethez. Az emberiség útjának arra kellene irányulnia, hogy túllépjen a középszerűségen, ami az anyagiasságának a táptalaja.

Bizonyos, hogy amióta csak az eszünket tudjuk és megérkeztünk ebbe a világba, olyan megfoghatatlan ábrándokat kergetünk, mint a boldogság és az igazság. Egyesek és mások is feláldozzák a testüket és még az életüket is ezért a keresésért; egyesek nagy vagyonokat hódítanak el, mert úgy hiszik, hogy ebben rejlik az álmaik ábrándja; mások pedig épp az ellenkező végletben, eltávolodnak a világtól és annak a rosszaságától, és amikor a legteljesebb az elzártság és a legmagányosabb az életük, akkor érzik magukat a legközelebb a hajszolt ábrándhoz. A halandók többsége pedig ezen két véglet között található, de nem távol ezektől a hajlamoktól, amelyek közül néha az egyik és néha a másik pólus felé hajlunk.

Az erkölcsöt és az elveket kereső emberek számára mindig is elsődleges volt a Teremtő akaratát beteljesítve megtalálni az egyensúlyt, azonban innen ered a hibák számos válfaja is, a Teremtő akaratát próbálva megérteni. Az Egyetemes Ismeret mindig is képes mesterien szintetizálódni és minden lélek számára olyan táplálékká alakulni, amilyenre az adott korban szükség van. Ilyen az Esszénusok Evangéliuma, avagy a Béke Evangéliuma, amelyikben Jézus a tanítványokkal beszél – akik végső soron mindenki, akinek van füle, hogy halljon és van értelme, hogy felfogjon –, azt mondva, hogy „boldogok, akik beteljesítik az élet törvényeit és nem tévelyegnek a halál útjain”. Mi arra következtetünk, hogy boldogok azok, akik képesek élettörvénnyé alakítani ezt az alapelvet, amelyet Jézus a csodálkozó tanítványainak mondott, akik azt kérdezték, hogy az életnek melyik törvényét ajánlja a Mester  számukra, mert meg voltak győződve arról, hogy tiszteletben tartják az adott kor polgári és vallási írásaiban az életük menetét meghatározó törvényeket.

Átérezve a helyzetüket, a Mester így válaszolt:

Ne keressétek a Törvényt a ti írásaitokban, mert a Törvény Élet, az írás pedig halott. Igazán mondom nektek, hogy Mózes nem írásban kapta meg Istentől a törvényeket, hanem élő szóban. A Törvény az Élő Isten Élő Szava, amelyet az élő próféták adnak át az élő embereknek. Ahol csak élet van, ott jelen van a Törvény is. Rálelhettek a füvekben, a fában, a folyóban, a hegyben, az ég madaraiban, a tenger halaiban; de elsősorban saját magatokban keressétek. Mert igazán mondom nektek, hogy minden élő dolog közelebb van Istenhez, mint az írás, amelyben nincs élet. Az életet és minden élő dolgot, bármilyen nevet is adott annak az ember, Isten az örökké élő szó által teremtette meg, Isten valódi törvényei által. Isten nem könyvek lapjaira írta le, hanem a ti szívetekbe és a ti szellemetekbe véste bele.

Olvasva ezeket a szavakat, megértjük, hogy az Ismeret és a Bölcsesség időtlenek, ahogyan a Természet művei is.

Tisztázni kívánjuk, hogy mi, korunk emberei, nem utasítjuk el a leírt szót, mert azon keresztül kommunikálunk és fejezzük ki magunkat. Azonban ezen rendkívüli üzenetet úgy értelmezzük, hogy az Élet Szavairól elmélkednünk kell és befelé kell fordulnunk, hogy ott hozzanak gyümölcsöt, amellyel táplálkozhatunk; nem szabad elfelejtenünk azt, amit a Nagy Kabír mondott, miszerint nem csak kenyérrel él az ember… Ezeknek megfelelően, könnyű meglátni, meghallani és megfigyelni az embereknél, hogy kiben van meg az élő bölcsesség, a holt tudást mellőzve, attól függetlenül, hogy mennyi egyetemi titulust tűzhetnek a mellükre vagy mennyi korona van a fejükön; így ismerhetjük meg a Bölcset, az elmélkedésein keresztül, a papagájt pedig a folyton ismételgetett dolgairól.

Hogy ne vegyek távolabbi példát, a mai napon, ahogyan számtalan másik délutánon is, elmentem a könyvtár mellett, amelyikben a szabadidőmet szoktam vesztegetni, és a végtelen sorok között „véletlenül” – ha van ilyen – megálltam, hogy elolvassak egy mondatot a sok ezer közül, amelyeket az ott levő számtalan könyv tartogatott; ebben a sorban össze volt foglalva az emberi lény hozzáállása az élettel szemben, és különösképpen az, hogy az életet egy keresztútként éli meg. Az illető mondat azt mondta, hogy „az emberi lény úgy próbálja a biztonságot a szabadsághoz kötni, hogy közben figyelmen kívül hagyja, hogy ez a két erő antagonisztikus”. Ha csak egy kicsit is gondolkodunk, rájövünk, hogy igaza van. Ha megvizsgáljuk a problémát, lehet, hogy csalódni fogunk, ahogyan azok is, akik a vizet az olajjal próbálják vegyíteni, mert az én felfogásomban – mert csupán a sajátomat ismerem, a kedves olvasóét nem – a szabadság valamennyi állapot közül a legbizonytalanabb.

„Az eget rohammal veszik be és a bátrak már meghódították” – így hát, a gyengék és a törékenyek teremtsék csak meg a saját egüket rózsaszín papírból, akik pedig belül sejtik, hogy a haladás a megújuló erőfeszítések gyümölcse és nem az ügyetlen lendületé, azok haladjanak tovább éber szellemmel, mert az Ismeret nem valakié, hanem mindenkié; azonban azt nem képes megtestesíteni csakis az, aki képes megtartani, megemészteni és befogadni.