A fizikai, lelki és szellemi magány (2)

Pszichikai magány

A Pszichikai vagy Lelki magány az, ami üressé tesz belül, minden életkedvtől megfoszt minket.

Mint valami takaró, amelybe fészket raktak, csupán néhány dátum és esemény a múltból, úgy telik el a jelen, hogy semmit sem értékelünk, sem fizikailag sem transzcendentálisan. A gondolataink már nem olyan spontának, mint egykor voltak, és csak mások gondolatai visszhangoznak és egyre csak visszhangoznak a belsőnkben, oly nagy zavart okozva, mint Bábel tornyának a történetében van, ezerféle nyelvvel és érdekkel.

Ehhez a magányhoz nem kell valamilyen életkort elérni, habár előrehaladottabb életkorban az ember hajlamosabb rá, mivel lazább a fizikai aktivitása. Mindazonáltal, az életkortól függetlenül, ahhoz, hogy megemésszük ezt a magányt, át kell alakítanunk az egzisztenciális űrt a megújulás törekvésére; az élet szüntelen mozgásban van, átalakulásban van, és nekünk számba kell ezt vennünk; a lehető legnagyobb örömmel és alázattal kell alkalmazkodnunk a folytonos változáshoz, amelyet például a testünk szenved el biológiai és pszichikai szempontból. Akkor pedig, mintegy varázsütésre, új energiák fogják átjárni a magánytól megkövesedett szervezetünket, hogy reményt és életet adjanak mindenben, amit csinálunk, mert a kezdeményezés megújul minden új próbálkozással. Vagy másképpen mondva, Lev Tolstoi-t parafrazálva: „A boldogság kulcsa nem az, hogy mindig olyasmit tegyünk, amit szeretünk, hanem mindig azt szeressük, amit teszünk”.

Spirituális egyedüllét

A Spirituális egyedüllétet nehezebb meghatározni, mert előbb kapcsolatba kell lépnünk a Szellemmel, amely bennünk lakozik, hogy aztán észrevehessük a hiányát.

A Materiális Korszak teljében élünk, ahol az óráinkat kitölti az anyag vagy az anyag-gondolatok (vágyak, ambíció, stb.), elhanyagolva azt a részt magunkból, amely visszahúzódottan várakozik a bensőnkben egy kevés odafigyelésre és törődésre. Ez a részünk erős, mert amikor szükségünk van rá, segít és megerősít; bölcs, mert amikor Bölcsességet kérünk, tanít minket; hűséges, a keresésére irányuló tudatlanságunk ellenére is.

Aki valaha birtokolt egy Spirituális Esszenciát, annak ez a magány szörnyűbb, és a három típus közül ezt a legnehezebb túllépnie, még ha nem is hagyja figyelmen kívül azt, hogy a teljes Bölcsesség magányból épül fel, és teli van egyedülléttel.

Olyan transzcendentális és ingyenes értékek hiányában, mint az Élet, Szeretet, Fény..., megismerjük ezek igazi arcát és értékét, és úgy kiáltozunk utánuk, mintha nem vennénk észre, hogy ezen értékeknek a gyökere az élet mindennapi, egyszerű dolgaiban rejlik, azonban az egoista ragaszkodásunk hozzájuk megakadályozza, hogy meglássuk a transzcendentális vetületüket, ahogyan az erdőben sétáló sem látja meg a fától az erdőt.

A magányosság formái, bármennyire is hatással vannak ránk, szükségesek a létünkben, mert ezek egyszer Belső Fényt, Életet és Szabadságot adhatnak, amit lassanként össze kell gyűjtenünk, amennyire képesek vagyunk, és magunkba szívnunk, anélkül hogy túltelítődnénk, mert ha elérjük ezt a pontot, akkor a magányosság legfinomabb formáját a legundorítóbb és durvább társnak fogjuk érezni; odáig juthatunk, hogy elzüllünk és frusztráltak leszünk, és az életünket olyan tevékenységek fogják kitölteni, amelyek megbéklyóznak.

HA NINCS MAGÁNY, NINCS NÖVEKEDÉS.

A LEGNYUGTALANÍTÓBB MAGÁNYBAN KEL KI A FÖLDBŐL A MAG, ÉS NÖVEKSZIK A NAP FÉNYE FELÉ.

Andrés López, Spanyolország

Bármely munka, amelyet valaki azért végez önmagán, hogy lelki és spirituális fejlődést érjen el, mindig a (nagyon is érthető) elszigetelődéssel áll kapcsolatban, mivel az élet hatása alatt, úgy, ahogyan mindig is élünk, nem lehet mást fejleszteni, csakis a személyiséget.

Samael Aun Weor

Az első részt is ajánljuk: A fizikai, lelki és szellemi magány