Skip to content
Nt.M. Samael Aun Weor: Gnózis - Pszichológia - Alkímia - Asztrológia - Meditáció - Kabbala
Az emberek összetévesztik az élvezetet a boldogsággal.
VOPUS | Gnózis arrow Érdekes cikkek arrow A barátság értéke

A barátság értéke

Nyomtatás E-mail
Írta: VOPUS   
A barátság értéke (egy ember, a lova és a kutyája)

Egy ember, a lova és a kutyája egy úton mendegéltek, amikor egy idő után az ember hirtelen rájött, hogy pár órával azelőtt ő maga, a lova és a kutyája is egy baleset áldozataivá váltak.

Ezen elmélkedve rájött, hogy ráadásul mindhárman holtan mentek tovább. Így hát, van olyan, amikor eljön az ideje, hogy a halottak rájöjjenek a saját megváltozott állapotukra.

Akkor pedig, halottként folytatták az útjukat a hegyen felfelé, a könyörtelenül perzselő nap alatt, amelyik érdekes módon éppen úgy gyötörte őket, mintha élnének. Miután hosszú utat tettek meg, kimerültek és kétségbeesetten szükségük volt egy kis vízre. Az út egyik kanyarjában megpillantottak egy szép tájat.

Közelebb érve egy pompás nagy kapu előtt találták magukat, amely csupa márványból volt és egy aranytömbökkel kirakott palotához vezetett, amelynek a közepében kristálytiszta víz folyt egy kútból.

A vándor, útitársaival a kapu előtt állva, egy emberhez fordult, aki a bejáratot őrizte.

– Jó napot! – mondta a vándor.

– Jó napot! – válaszolta az ember.

– Miféle hely ez, ami ilyen gyönyörű? – kérdezte a vándor.

– Ez a Mennyország. – jött a válasz.

– Micsoda öröm, hogy a Mennyországba jutottunk. De nagyon szomjasak vagyunk, ihatnánk egy kis vizet? – kérdezte a vándor.

– Maga bemehet és annyi vizet ihat, amennyit csak kíván. – mondta az őr a kútra mutatva.

– A lovam és a kutyám is nagyon szomjas.

– Nagyon sajnálom – mondta az őr –, de ide nem jöhetnek be az állatok.

A vándort ez nagyon elszomorította, mert bár a szomja nagy volt, de nem akart egyedül bemenni és otthagyni a barátait, akik annyi időn át kísérték, hogy aztán azok szomjan haljanak, mialatt ő csillapítaná a szomját. A vándor otthagyta azt az embert és folytatta az útját. Hosszú vándorlást követően, megsokszorozott szomjúsággal és fáradtsággal értek el egy távoli helyre, ahol szintén felsejlett egy nagy kapu. Közelebb érve látta, hogy az előzőtől ez különbözött, sokkal egyszerűbb építmény volt. Maga a hely is sokkal szerényebb volt: itt nem volt márványos belső udvar, sem drágakövek. A kapu egyszerű földútra nyílott, két oldalról hűs árnyékot vető fákkal, és az út végén kövek álltak, amelyek között egy kristálytiszta vizű forrás fakadt. A kapunak dőlve, annak árnyékában pihent egy ember.

A fejét kalap takarta és úgy tűnt, hogy észre sem veszi a látogatók érkezését.

– Jó napot! – mondta a vándor.

– Jó napot! – válaszolta az ember, aki időközben felállt és levette a kalapját.

– Elnézést uram, nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kutyám.

– Odamehetnek mindhárman a forráshoz és ihatnak, amennyit csak kívánnak – mondta ez ember, arra a helyre mutatva.

Az ember, a ló és a kutya odamentek a forráshoz és csillapították a szomjukat.

– Köszönjük szépen – mondta a vándor a kijáratnál.

– Jöjjenek, amikor csak szeretnének – válaszolta az ember.

– Apropó – mondta a vándor –, de mi is a neve ennek a helynek?

– Ennek a helynek a neve Mennyország. – válaszolta az ember.

– Mennyország? Egy másik ember, aki egy szép márványkaput őrzött, akivel az úton találkoztunk, azt mondta nekem, hogy az ott a Mennyország!

– Az ott nem a Mennyország, az a Pokol.

A vándor zavartan állt.

– De akkor – mondta a vándor – hogyha ez a tanács hamis, akkor az nagy károkat és zavart okozhat.

– Semmiképpen sem. – válaszolta az ember – Ők valójában nagy szívességet tesznek nekünk, mert az úton ott maradnak azok, akik egyetlen korty vízért képesek elhagyni a legjobb barátaikat…

A barátság értéke
 
Krí indián prófécia >