A bölcsek kövének elhódítása

Kivonat Oscar Uzcátegui (Nt.M. Kwen Khan) „Az abszolút ember” c. könyvéből

 „Az embert négy fehér ló húzza a tökéletes fény irányába, amelyek: az Akarat, a Hit, a Segítség és a Szeretet. Amikor az embernek van Akarata valamit megtenni, azt meg is teszi, megvan benne az erő, hogy megtegye. Ennek az erőnek az ismérve a Hit, és amikor a Hit megmozdul, a lélek szárnyalni kezd. Az önző hit nem a fényhez vezet. A zarándok nincs egyedül a fény felé vezető úton. Az ember sohasem érheti el ezeket a magaslatokat anélkül, hogy közben másokat ne segítsen magasabbra jutni. És a lovak közül a szellemi élet útján az élen járó a Szeretet, az önzéstől mentes tiszta szeretet”.

Apollón

Az Alkímia, a Kő és a Fortély, avagy az ezeket egybefoglaló Csodálatos Művészet egymástól elválaszthatatlan hármasegységet alkotnak. Minden a Kőből indul ki és minden a saját Kövébe kell visszatérjen, mondják az alkimista filozófusok. Kedves olvasó, ez a kő az a kifogyhatatlan tenger, amelyikből a teremtés származik és te magad is. A minden dicsőség köve – amelyet féltve allegorikus szavak ezreivel neveztek el – kezdetben folyadék, aztán gázállapotú, később pedig megszilárdul, végül pedig Szellemi jelleget ölt.

Ennek a Királyi Művészetnek a kognitív megismerése évezredeken át elsődleges célja volt rengeteg olyan személynek, akik a teljes életüket ennek szentelték és ebbe a kutatásba fektették minden vagyonukat, azzal az egyetlen céllal, hogy halhatatlanná váljanak és immunisak legyenek minden betegséggel szemben, a társadalmi változásokkal szemben, a kozmikus hatásokkal szemben stb. stb. stb. Mivelhogy az emberek csoportjai néha nem emelkedtek megfelelő szintre az egyes körülmények közepette, illetve mert a Nagyobb Testvérek elitje nem adott engedélyt és számos alkalommal azért, mert a bukott egyház eretnekségként üldözte az Alkímiát, sajnálatos módon számos törekvőnek nem volt lehetséges azon álmaik valóra váltása, hogy megismerjék a Titkok Titkát és annak a Magisztériumát, avagy „Modus Operandis”-át. Ezáltal pedig az alkimista ezoterizmus történetében az embereknek csupán egy szűk csoportja kerül említésre, akik valóban birtokolták a Drágakövet, azaz véghezvitték a Magnus Opus-t.

A fentebb említett körülményeknek köszönhetően az Alkímia természetesen megtelt és körülvette magát szimbólumokkal, legendákkal, rítusokkal, talányokkal és egy sor egyéb dologgal, amelyek mind hozzájárultak ahhoz a képhez, miszerint a „bolondok”, az „utópisták”, az „álmodozók”, a „semmittevők” ábrándja vagy elképzelése lenne, vagy a legjobb esetben is a „babonás tudatlanoké”…

Akik viszont nem fogadják el az Alkímia valóságát, és egyenesen tagadják azt, azok számára ott vannak azok a hiteles dokumentumok, amelyek számtalan transzcendentális dologról tesznek tanúbizonyságot, amelyeknek a Tudománya a hétköznapi és megszokott embert valóságos Mutánssá teszi, aki képes átalakítani a természet elemeit, az egyik fajta fémet egy másik fajtájúvá alakítani, és ami még érdekesebb: „képes az Istenséget a saját emberi személyébe Koagulálni”.

„A hírneves Artephiust követően (1130 körül), az utána következő ismert Mesterek megalapozták a hermetikus valóságot és erősítették az Adeptusságra törekvők elszántságát. A XIII. században élt a jeles angol remete, Roger Bacon (1214-1292), akit a tanítványai a „Csodálatraméltó Doktor” névvel illettek és aki rendkívüli, egyetemes hírnévre tett szert. Aztán következik a francia Alain de L'Isle, a párizsi doktor és cisztercita szerzetes (1298 körül halt meg); a párizsi Christophe (1260 körül) és Arnaldo de Vilanova (1245-1310), eközben pedig Itáliában kitűnt Doctor Angelicus, azaz Aquinói Tamás (1225) és Ferrari barát (1280).

A XIV. században a művészek sokasága bukkant fel. Raimundo Lulio „Doctor Iluminatis”, spanyol ferences (1235-1315); John Austin, angol filozófus; John Cremer, westminsteri apát; Robertus Anglicus, a Correctum alchymiae angol szerzője (1330 körül); az olasz Piero Bon di Lombardia; a ferences XXII. János pápa (1244-1316); Párizsi Vilmos, a Notre-Dame előcsarnokát záró domborműveknek a szponzora; Jean de Meun (Clopinel), a Roman de la Rose szerzője (1240-1305); Grasseo, avagy „Hortulaneo”, a Smaragdtábla magyarázója (1358) és végül pedig a francia filozófusok közül a leghíresebb és legnépszerűbb, az alkimista Nicolas Flamel (1330-1418)”.

„A XV. századot jellemezte a tudománynak egy dicső időszaka és a Szexuális Alkímia, a titkok titka pedig túllépte minden addigi határát, úgy az értékében, mint az azt bemutató Mesterek számában. Többek között, első sorban meg kell említeni Basilius Valentinust, az erfurti Szent Péter apátság bencés szerzetesét, akit Mainzban választottak meg (1413 körül), és aki a hermetikus művészetnek talán a valaha volt legjelentősebb művésze; az előbbi honfitársa, Johannes Trithemius apát; Holland Izsák (1408); a két angol: Thomas Norton és George Ripley; Lambsprinck; a strasbourgi George Aurach (1415); a kalábriai Lacini barát (1459); és a nemes Bernardo Trevisan (1406-1490), aki az életéből ötvenhat évet szentelt a Mű kutatására, és akinek a neve az alkímia történetébe a kitartás, a szilárdság és a megingathatatlan törekvés jelképeként íródott be”.

 Ezen emberi kincseknek az elengedhetetlen leírását követően, akik az alkímia egét átszelték, rátalálva az értékes keverékre és példákat mutatva azokból az ajándékokból, amelyeket attól kaptak, az olvasónk számára, akinek talán nincs olyan sok fogalma erről a Nagy és Fáradságos Munkáról, beszúrjuk ide Fulcanelli nagy Mesternek a szavait, aki arról beszél, hogy miként jelent meg a mi nyugati világunkban a „transzmutációk nemes tudománya”:

„Az alkímia keleten született meg, a rejtélyek és csodák hazájában, és nyugaton három jelentős úton terjedt el: a bizánci, a mediterrán és a hispán. Ez mindenek előtt az arab hódításoknak köszönhető. Ez a különös, szorgalmas, a filozófiát és a kultúrát sóvárgó, tökéletesen civilizált nép alkotja az összeköttetést, a láncot az ősi kelet és a középkori nyugat között. Az emberi haladás történetében valójában egy olyan szerepet töltenek be, amelyik az Egyiptom és Asszíria közötti kereskedő föníciaiaké volt. Az arabok a görögök és a perzsák tanítványaként elhozták Európába Egyiptom és Babilónia tanításait, amelyeket kiegészítettek a saját vívmányaikkal is, kezdve már az időszámításunk szerinti VIII. századtól (a bizánci út). Más részről viszont az arab hatás érezhető volt az országainkban a palesztin expedíciókon keresztül (a mediterrán út), és a XII. század keresztes hadjárataival, amelyek behozták az ősi ismeretek egy jelentős részét. Végül pedig, hozzánk még közelebb, a XIII. század kezdetén a civilizáció új elemei érkeztek meg a tudományban és a művészetben, amelyek a VIII. század Észak-Afrikájából indultak és Spanyolországra is kiterjedtek (a hispán út) és ezek is gyarapították a görög-bizánci forrás első hozományait”.

Mindazok ellenére, amiket az előzőekben leírtunk, el kell mondanunk az olvasónak, hogy az alkímiai nyelvezetnek csakis egyetlen célja van: „A mindennapi embert elvezetni az önmegvalósításhoz, összekötni az istenséggel, amelyiknek a belső jelenlétét sajnálatos módon figyelmen kívül hagyja”. Az alkimista filozófusok és művészek ezért beszéltek három anyagról, amelyekkel lehetséges volt, mondjuk úgy, megszerezni a Bölcsek Kövét, avagy másképpen mondva: „a bennünk levő Isten örök fényét…”

  Ahhoz, hogy elérjék annak az ismeretét, hogy honnan, hogyan és miként állítják elő ezeket az elemeket (só, kén és higany), a törekvőknek az elmúlt századokban az egész életüket arra kellett feltenniük, hogy találjanak egy „Magisztert” (Mestert), aki szájhagyomány útján feltárja számukra a Nagy Arkánumot, amelyik megadja ezeknek az elemeknek a konkrét magyarázatát és a használatuk módját. Ezen törekvők közül egyesek úgy haltak meg, hogy nem ismerhették meg ezt a „fortélyt”, és mások pedig, habár megismerték, de az életkoruk miatt mégsem volt lehetséges, hogy gyakorolhassák azt.

 Viszont mindezekhez hozzá kell tenni, hogyha valaki eléri, hogy felfedezze a „só, kén és higany” kifejezéseknek a valódi természetét, akkor kétségtelen, hogy sokat kell harcolnia, hogy sikerüljön megtudnia, hogyan is kell használni ezeket az anyagokat. A Drágakő elkészítéséhez szükséges Elixír titkos receptjéről az egyik legképzettebb a „tisztának” mondott alkimisták közül, a következőket mondta:

„Hogy megtanulja, nos, a kutatónak előbb meg kell értenie emellett, hogy mi a különbség a nyers higany és a bölcsek higanya között. Amikor már jól tudják, hogy mit is keresnek, akkor sokkal könnyebb az utat irányítani. Tudniuk kell, hogy az oldószer, avagy a közönséges higany a természet munkájának az eredménye, miközben a bölcsek higanya egy művészetnek a terméke. Hogyha ennek a megalkotásában a művész alkalmazza a természet törvényeit, akkor megismeri azt, amit meg akar szerezni. Azonban ez nincs így a közönséges higany esetében, mert Isten megtiltotta az embernek, hogy behatoljon az ő titkaiba. Minden filozófus figyelmen kívül hagyja, és sokan be is vallják ezt, hogy az elegyített alapanyagok egymással kapcsolatba lépve reagálnak, egymásba vegyülnek, és végül az őket az elejétől a végéig körülvevő sötétségben egyesülnek ebben az egyedülálló intim kölcsönhatásban. Ő megmagyarázza, hogy az írók nagyon tartózkodóak voltak a bölcsek higanyával kapcsolatban, amelyiknek az egymásutáni fázisait végigkövetheti annak a kezelője, megértheti és kedve szerint irányíthatja. A technika megkövetel egy bizonyos időt és igényel egy bizonyos erőfeszítést, másrészről viszont rendkívüli egyszerűséggel rendelkezik. Bármely profán, aki megtanulja kezelni a tüzet, éppen olyan jól gyakorolhatja, mint egy tapasztalt alkimista. Ez nem kíván semmilyen különleges jártasságot, sem szakértelmet, csakis egy különös Fortélynak az ismeretét, ami a Titkok Titkát alkotja, amelyet nem fedtek fel és valószínűleg soha nem is fognak. Ennek a műveletnek a célja az, amelynek a sikere biztosítja a Filozófiai Rebis birtoklását; Jacques le Tesson írja, Damascenot idézve, hogy ez az Adeptus, amikor belevágott a munkába, akkor szétnézett, hogy ellenőrizze, hogy nincsenek-e bent szúnyogok, ami azt akarja mondani, hogy soha nem lehet túlzásba vinni a titkolózást, hogyha a lehetséges bajra gondolunk, ami történhet”.

 „Nem tisztünk elmagyarázni, hogy miben áll a bölcsek higanyának előállítására felhasznált fortély. Az érzelmek és a gondosság ellenére, amit a tudomány fiai felé fordítunk, a bölcsek példáját kell követnünk, akik elővigyázatosan döntöttek úgy, hogy megőrzik ezt a nagy hírű szót. Annyira szorítkozunk, hogy ez a második higany, avagy a Műnek a következő anyaga a testek kölcsönhatásának a terméke, az egyik szilárd, a másik pedig illékony. Az első, amelyet a bölcsek aranya név mögé rejtettek, egyáltalán nem az, ami a közönséges arany. A második pedig a mi élő vizünk, amelyet az előzőekben a közönséges higany néven írtunk le”.

Egészen eddig mit értett meg az olvasó?… talán semmit. Mit sikerülhetett tisztázni ennek a kőnek a kereséséről? Hogyha az olvasó avatatlan a témában és ha őszinte, akkor a válasz: SEMMIT… semmit… semmit.

Az egyik Adeptus, akinek a szavait az előző sorokban idéztük, a maga idejében kijelentette, hogy „soha” nem hozta nyilvánosságra az alkímiai fortélyt, azonban az idők és a körülmények megváltoztak, és mivelhogy az emberiség a Lenni (a valóság) vagy Nem lenni (a többszörös állati Egó) kérdése előtt áll, a Tiszteletreméltó Fehér Páholy a nyilvánosság kezébe helyezte azt, ami évezredeken és évszázadokon keresztül a rettenetes Arkánumot alkotta; és ezt azáltal vitte végbe, hogy ebbe a Káli-Juga korszakba elküldte a Vízöntő Avatárját: Samael Aun Weort

Ez a nagy Lény pedig olyan műveiben magyarázta ezt el, mint: „A tökéletes házasság”, „Az arany virágfakadás misztériuma”, „A három hegy”, „A vízöntő üzenete” és még néhány másik.